Uncategorized

Túra a komfortzónán túlra: a Bél-kő tanösvény forróságban

Nyaralás járvány idején 7. rész

Bükki pihenésünk leggyönyörűbb és egyben legnehezebb napjának krónikája következik. Ez volt az az egyetlen nap, amikor a nagy távolságok ellenére nem éreztük “egyedül” magunkat az erdőben: a környékbeliek, szombat lévén, kiszabadultak túrázni a Bél-kőre. Azért persze nem nyomtuk össze egymást a tömegben, csak mindig láttunk valahol távol vagy közelebb gyalogló, lihegő, fáradt embereket. Igen, ez egy túra, nem könnyed séta, hanem TÚRA a javából. Pedig a Bél-kő teteje légvonalban mindössze 1,4 km-re található az aptáságtól. Légvonalban. Ezt az utat azonban a madarakon kívül nincs élőlény, ami megteszi a meredek kőfalak miatt. Ki kell kerülni, szó szerint meg kell kerülni az egész hegyet a csúcsélmény megéléséért. Ez oda-vissza kb. 10-11 km és ezt a távot, büszkén jelentem, a négyévesünk legyalogolta. A nap végén úgy húztuk ki magunkat Férjemmel, hogy EZ IGEN! Tudatosan neveljük  a gyerekeinket örömmel kirándulókká, és ez a Bél-kői túra hatalmas sikerélmény volt mindannyiunknak. Nagy lépés az úton, amit családként együtt teszünk meg, és komoly vállveregetéssel jutalmaztuk magunkat érte. 

Meleg nap volt, és az első méregetés, térképre ránézés alapján nem tűnt olyan vészesen soknak a felfelé vezető út. Olvastuk is valahol, hogy 4 km oda, 4 km vissza. Aha. Hát nem sajnos. Több az, és jó, ha ezt mindenki tudja, ne legyen csalódás a helyszínen, mint nekünk volt. Szerintem olyan 5-5.5 km lehet az út csak oda, és persze szinte végig felfelé, amiért sajnos sokkal többnek tűnik. Az emelkedők csak néha gyilkosak, a többi esetben kellemesen követhetőek. 

Útvonal, vázlatosan.

Az elején a legkisebb is gyalogolt.

Ilyenek a tanösvény táblák.
(Bocs a homályért.)

Az út elején.

Legkisebb itt már háton…

A gyerekek egészen jól bírták az út feléig (ami ugye a teljes táv negyede), onnan gyakrabban kellett megállnunk, pihenőt tartanunk. Férjem itt kezdte el mondani, hogy vissza kellene fordulnunk, nem fogják bírni a kicsik. Ezen a napon én voltam az elszántabb, és ragaszkodtam hozzá, hogy menjünk tovább, ha már itt vagyunk, csináljuk végig. Hozzáteszem, nem az én hátamon pihent a 2,5 éves, közel sem pehelysúlyú lányunk, hanem a Férjemén. Nem csodálom, hogy ő jobban tartott a kudarctól! Győzött az akarat és haladtunk tovább.

Csodákat láttunk az elhagyatott bánya melletti széles aszfaltúton – mert a tanösvény nagy része ezen visz. Alig győztem fotózni a szebbnél szebb virágokat! Élőben minden szebb!! 

És ezek csak a sárgák…

A nap egyre erősebben tűzött, előkerültek a naptejek és a kulacsok. Ahogy haladtunk felfelé, egyre több pár, magányos túrázó vagy baráti csapat hagyott le bennünket. Meg-megálltunk nézelődni, egy rövid szakaszon gyönyörűen ellátni a Mátrai Erőműig és tovább. Tiszta, verőfényes időt fogtunk ki, kevés párával, mindent lehetett látni, amit erről a helyről látni lehet. 

Az egyik tanösvénytáblánál.


Az aszfaltút végén többen megálltak, van ott egy pihenő, ami olyan végállomás-szerűnek tűnik. De nem az! Innen már nincs messze a vége, és annyira gyönyörű, hogy megéri megtenni az utolsó kilométert, ami a legdurvább emelkedőkkel bír – erdei kis ösvényeken, köves úton. Esős időben kifejezetten csúszós lehet, nagyon nagyon kell vigyázni az erdőben. Mi még úgy is el-elestünk néha ezen az útszakaszon, hogy meleg, száraz nyári nap volt (igaz, előző este esett itt is valószínűleg, és az erdőben nem szárad fel). 

Nagy megkönnyebbüléssel érkeztünk meg a CSÚCSRA. Hát, ezt a kilátást, ami a Bél-kőn fogadja a megfáradt kirándulót, nem lehet bárhol és bárhogyan megkapni. Érdemes érte küzdeni. 


Megérkeztünk!!

Kis tappancsok, nagy teljesítmény.

A megsebzett hegy látványa elképesztően és fájdalmasan 
gyönyörű.

Jól esik a pihenés és a szendvicsebéd.


Néhány lelkes kiránduló a bányába is lement, mi ezt kihagytuk a fáradt gyerekekkel. Egyébként a bánya méretei egyenesen döbbenetesek. Csak véletlenül vettük észre fentről, hogy azok a mozgó kis rovar-izék valójában emberek!! A kilátás csodálása után lelkesen nekiálltunk ebédelni. Több kedves túrázó szóba elegyedett velünk – a gyerekeink száma láttán ez nagyon gyakran elő szokott fordulni. Olyan is volt már, hogy valaki megismert minket a blog miatt. Ezúttal egy kedves idősebb, de nagyon aktív kutyás házaspárral beszélgettünk hosszabban. 

A nagyok megkeresték a Bél-kő geoládáját – a geocaching mindig komoly adrenalinlöket a srácoknak, általában pont a legjobb időben, mikor már kezdenének nagyon nyavalyogni. A hosszú pihenő után elindultunk visszafelé. A csúszós kövek lefelé még veszélyesebbek voltak, de próbáltunk nagyon ügyesen lavírozni közöttük, rajtuk. 

Lefelé, hiába haladtunk már visszafelé és LE, sokkal többször kellett megállnunk erőt gyűjteni, mint felfelé. A négyéves óvodásunknak kellett meg-megújulnia ilyenkor. Az út utolsó negyedében semmi, de semmi mással nem tudtuk őt motiválni, mint hogy hamarosan jégkrém következik! Erre a szóra nagyon édesen, mindig jobb kedve lett, és képes volt még egy kicsit gyalogolni. A legutolsó hosszú szakaszon, az aszfaltúton kitaláltak egy játékot, amivel előrerohantak, és teljesen elfelejtették, hogy mennyire elfáradtak. Jó volt őket nézni lemaradva, mögöttük ballagva. Hangosan kacagtak minden fordulónál és fütyültek a feltört lábakra, fájó izmokra, a megtett kilométerekre. 

Az apátságba természetesen betértünk. Sajnos a kasszánál nem lehet jégkrémet kapni, de biztattuk a gyerekeket, hogy a következő állomáson 100%, hogy lesz jégkrém, és így is volt. De előbb az apátság és a geoláda – mert naná, hogy az is van itt. A friss forrásvizet kortyolgatva, az árnyékban pihentünk egyet, majd bevágtuk magukat az autóba, hogy mindössze néhány percet kocsikázzunk a Lak-völgyi tóhoz. 

Itt éppen a románkori építészetről
magyarázok. Nem mindenkit érdekelt.

A geoláda valahol a Kálvária mögött van.

A Szomjas Csukában ettünk egy életmentő jégkrémet és a felnőttek ittak egy szintén életet mentő kávét.

Kávézás, jégkrémezés a Lak-völgyi tó partján.


 Foglaltunk asztalt estére – ez hirtelen jött ötlete volt Férjemnek, és milyen szuper döntésnek bizonyult! De vacsoraidőig volt még másfél óránk. Ezt a közeli réten frizbizéssel és labdázással töltöttük el, illetve a nagyok elgyalogoltak a Lóczi-forrásig is, hogy begyűjtsék az aznapi harmadik geoládát


Sokan bográcsoztak itt ezen a szombaton.

Egy Lóci a Lóczy-forrásnál.

A Szomjas Csuka a helyiek kedvelt étterme – a szállásadónk is ajánlotta egyébként – és látszott, hogy jönnek-mennek itt a kedves ismerősök. Pl. az apátság kasszása munkaidő után ide jött szülinapozni. 🙂 A pincérek hihetetlenül kedvesek voltak, és nagyon barátságosak a gyerekekkel (kiömlött narancslé és társai nem okoztak gondot). Külön szeretném kiemelni, hogy mennyire gyorsan kaptunk finom! vacsorát ahhoz képest, hogy teltházzal üzemeltek aznap. 


Még volt hátra egy nap és egy kastély-élmény a nyaralásból, mégis éreztük ezen a szombat estén, hogy elérkeztünk a csúcspontig, ez most így, ahogy van, nagyon JÓ. Hálás szívvel búcsúztunk a Szomjas Csukától és a tótól, a látványtól. A hegytől. A “komfortzónánkon túl”-tól. A gyerekek, ha jól emlékszem, egytől egyig elaludtak a szállásig.  

Köszönjük, hegy, erdő, tó!

Itthon lemértem, tényleg kb. 5 km csak oda. 


Kategóriák:Uncategorized

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s