Uncategorized

Medves-vidéki tél 5. rész: Salgótarján

Salgótarjánról- őszinte leszek – nem sokat tudtam. Város a hegyek között, munkanélküliség, szocreál… ezek ugrottak be nekem, ha erre a településre gondoltam. Pedig a helyiek nagyon szeretik, tisztelik, becsülik és büszkék rá. Sok gyár volt itt, és ahogy egy korábbi bejegyzésemben már említettem a Somosi Fogadó tulajdonosának szavait: Salgótarjánban határozottan jó volt fiatalnak lenni a nyolcvanas években! A dübörgő ipar miatt itt tényleg mindenkinek volt munkája, kocsija és lakása. Most viszont nincsenek már a gyárak, a munkanélküliség nagyon nagy és a bányát is már csak a múzeumban lehet megtekinteni, fejtés rég nincs. Azt hallottuk, hogy a táróba lemenni nagy élmény, ezért elmentünk a Bányamúzeumba.


Sajnos a karácsony előtti szabadságolási időszakban a bánya zárva tartott, és bár állítólag kint volt a honlapon az információ, a mi figyelmünket elkerülte. Egy gyors telefon a központi múzeumba, ahol a segítőkész hölgy azt mondta, ne menjünk sehová, ideküldi az egyik munkatársát, ő levisz majd minket. Addig a felszíni kiállításon nézelődtünk, sőt, a gyerekek nekiálltak bújócskázni a gépek között, ez igen nagy móka volt.

Kültéri kiállítás

Indulhat a bújócska!

Ez a kedves kis szerelvény máris nem olyan cuki, ha belegondolunk, hogy ebben
4 megtermett munkásember utazott a föld alá.
Kb. fél óra múlva valóban megjelent az úr. Morcos volt, mert a szabadságáról rángatták be – ezt mi nem tudtuk, úgyhogy ez a része igen kellemetlenül alakult! Próbált aztán kedves lenni, de gondolom tengernyi dolga miatt szeretett volna mihamarabb túlesni a látogatásunkon. Így nem mondott igazán semmit a bányáról, és a kérdéseinkre is igen kurtán válaszolt. Lementünk, s feljöttünk. Azért érdekes volt és bizony még így is elgondolkodtunk rajta, hogy milyen embertelen körülmények között dolgoztak a bányászok, életük kockáztatásával, nap mint nap a föld alatt.

Innen indul a vezetés.

Megyünk le!

Sisakot fel!

Munkahelyi bejárat… dolgoznál itt, mint bányász?

A szivattyút őrző bácsi szalonnázgat.
(Voltak még más figurák is, de nehézen tudtunk fotózni.)


Akadt egy-két szakasz, ahová én magam nem tudtam bemenni, mert annyira meg kell görnyedni, hogy a hordozóban ücsörgő babámat nekiütöttem volna a plafonnak, ezekre a részekre a férjem ment le a gyerekekkel, én fent vártam őket. 

Műszakváltó harang.
A másik salgótarjáni bemutatóhely, amit szerettünk volna felkeresni, a Bükki Nemzeti Park Baglyas-kő Vár Látogatóközpontja volt. Ez a hely kocsival mindössze kb 4 percnyire fekszik a Bányászati bemutatóhelytől, a domb másik oldalán. 

A Bükki Nemzeti Park Baglyas-kő Vár Látogatóközpontja Salgótarján belterületén.
Készítettünk néhány képet, és felmentünk a sziklához is, de maradandó nyomokat nem igazán hagyott bennünk ez a hely. A munkatársak jelen voltak, de egyetlen érdeklődő kérdést nem tettek fel (mit keresünk itt, tudnak-e esetleg valamit segíteni, érdekel-e valami, mutathatnak-e valami érdekeset a gyerekeknek, tudjuk-e mi a Baglyaskő, stb), végignézték, ahogy sétálgatunk az épületben, kb. úgy tűnt, mintha azt várnák, hogy menjünk már ki, mit zavarunk mi ott. Az is lehet, hogy épp közös karácsonyozásra készülődtek, nem tudom. Mindenesetre egy lá-to-ga-tó-köz-pont-tól (ez a neve, érted…) többet várna az ember. Osztályoknak úgy gondolom, előzetes megbeszélés alapján ideális úticél lehet, mert hatalmas a kertje és biztosan van szakvezetés, múzeumpedagógia.

Tanösvénytáblák a kertben.

Itt elfér egy osztály.

Természetismereti “tapogatnivalók”. A távcső egy madármegfigyelő pontra mutat.

Simi-simi.

Emelet – fűtés nem volt.

Emeleti kiállítótér.
Ez meg itt a Baglyas-kő

A látogatóközpont kertje óriási, van rajta több tó és egy játszótér,
akár métázni is lehetne itt.


Van még állítólag egy új múzeumi egység, ami nagyon érdekes dolgot mutat be, ez pedig az Öblösüveggyár kiállítása.

Ide nem jutottunk el, de ha van időtök, ütemezzétek be, biztosan nagyon érdekes.

Ahogy haladtunk a városban, feltűnt, hogy az egy főre jutó garázsok száma szerintem ebben a városban a legnagyobb országszerte. Én még ennyi öreg garázst életemben nem láttam egyrakáson. Biztosan ez is annak a nyoma, amit a fogadós mondott (mindenkinek volt kocsija és meg is becsülte, garázsban tartotta). A benzinkútnál pedig ezt a plakátot fotóztam, szomorú:

Salgótarján egy nagy benzinkútja mellett szomorú plakát…

1 reply »

  1. Valóban az egész olyan szomorú, sajnálatos. Óriási a munkanélküliség, az emberek hozzáállásán, mentalitásán kellene változtatni…vagy csak mosolyogni. Aki tudott, elmenekült onnan.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s