Uncategorized

Koronavírusos lettem! Milyen 5 gyerek mellett elkülönítve lenni?

 – Éva néni, ne tessék haragudni, az elmúlt napok olyan sűrűek voltak, hogy el sem tudom mondani! Nem tudtam átmenni beszélgetni. – magyarázkodom október 13-án kedden este a telefonba 91 éves kedves szomszédnénimnek.

– Nem baj Orsikám, csak a kerítésig gyere, sütöttem egy kis süteményt nektek, kiadnám.

Százszor és ezerszer pergettem le a fejemben ezt a jelenetet szombaton éjjel, amikor elvesztettem a szaglásomat, és világossá vált: a vírus, amivel küzdök, nem egy sima nátha vagy egyszerű influenza, hanem a koronavírus lesz. Éva néni kedden valóban átadta azt a tálca süteményt, de szerencsére, vagy inkább hála Istennek annyira siettem, hogy még a szabad levegőn sem álltunk meg egy percet sem beszélni, néhány mondat után elköszöntünk. Elemeztem napokon keresztül, vajon hozzáértem-e a kezéhez, mikor átvettem a sütit és az újságot, amit adott? – De jelentem, 9 nap elteltével, Éva néninek semmi baja, nem kapta el tőlem. 

Később azt a hihetetlenül szerencsés vagy áldott döntést is sokat elemezgettem, hogy miként lehetséges az, hogy én szerdán, a sulimból hazafelé jövet NAGYBEVÁSÁRLÁST CSINÁLTAM? Miért tettem? Sosem szoktam szerdán nagybevásárolni. De ezen a szerdán megkértem Robit, aki home office-ban itthonról dolgozik, hogy ebédszünetben álljon már a Lidl elé, és akkor nem kell cipekednem hazafelé. Így sok olyan dolgot is megvettem, amit lefagyasztottunk, sok apróságot, amivel az őszi szünetre előre gondolkodtunk. 

Csütörtökön elvittem oviba, bölcsibe a gyerekeket, és a reggeli készülődésben szokatlanul türelmetlen voltam velük. Kiabálás, sürgetés, idegeskedés. Robi is csodálkozott, miért beszélek így velük? Aztán ahogy hazaértem, rájöttem: már reggel óta diszkomfort érzetem volt, mérhetetlenül fáradtnak éreztem magam. Neki akartam ülni dolgozni (írni), aztán délután házi feladatokat gyártani, tornázni, és a teljes péntekem is be volt osztva fejben (már amennyi időm a két mamataxi járat között van:)). Csakhogy amint lefeküdtem csütörtökön “csak egy kicsit, olyan fáradt vagyok, jót fog tenni” – úgy is maradtam. Enyhe nátha tünetei jelentkeztek, kis orrfolyás, nyomottság érzet. A gyerekekért már Robi ment. Pénteken majdnem az egész napot átaludtam. Szombatra megérkezett egy nagyon nagyon erős izomfájdalom, ami leginkább a derekamat és a lábaimat érintette, néha olyan erős volt, hogy azt hittem, megőrülök. De ekkor még mindig reménykedtünk – idejekorán elkaptam az influenzát. Lázam sem ekkor, sem később egyáltalán nem volt.

Egy barátom, tanár, aki már átment a víruson, javasolta szombat este, hogy szippantsak bele az öbítőnkbe: érzem-e? – Döbbenetes tapasztalás volt, hogy nem. Újra és újra és újra és ÚJRA megpróbáltam, de nem éreztem, semmit. Nehéz volt így elaludni, hiszen már sejtettük. Elkaptam a koronavírust. El kell engem különíteni.

Ezt gyorsan megoldottuk: a hálóban maradtam, és a házunk öreg részének mosdóját, wc-jét csak én használom. A gyerekek elől Robi lezárta a folyosót két kisbútorral – ez teljesen működik. A másik nagy ajtó elé csocsóasztalt tolt, így onnan sem tudnak bejönni a folyosóra. Robi egy 140 cm hosszú szivacson a gyerekszobában alszik szombat óta. 

Másnap – vasárnap lévén – sms-t írtam háziorvosomnak felsorolva a tüneteimet, aki visszahívott egy óra múlva és leadta az adataimat az internetes tesztkéréshez. Azt mondta, hogy olyan enyhe tüneteim vannak, hogy ha nem lenne szaglásvesztésem (és addigra részleges ízlelésvesztésem), el sem küldene tesztre, mert ez más vírus is lehet. Így viszont, ezek ismeretében ő is a covidra gyanakszik.

Másfél óra múlva – tehát itt még mindig vasárnap délelőtt járunk – felhívott egy kedves fiatal hölgy az OMSZ-től, és miután alaposan kikérdezte a tüneteimet, megkért, hogy fáradjak be a Dévai utcai épületükbe, ahol leveszik majd a mintát. Időpontot egyeztettünk, hogy meglegyen a megfelelő böjt előtte, és én 14:00-kor ott álltam a mentők épülete előtt. 25 percnyi várakozás után sorra kerültem, és a szegény szkafanderes ember levette a mintát az orromból és a garatomból. Nagyon ügyes volt, mert semmi kellemetlenséget nem éreztem. Mindenki tök türelmes és nyugodt volt ott.

Hazajöttem, minden ruhadarabomat bedobtam a gépbe, beültem a kádba és még hajat is mostam… ha nem vagyok covidos mégsem, nehogy már most kapjam el. Aztán vissza az ágyba – jól esett visszafeküdni.

Nem kellemes érzés úgy rágni az ételt, hogy csak annyit érzel belőle: SÓS. Fura és semmihez sem hasonlítható. Szaglás semmi. Nem baj, azt mondják a barátaim, akik már túl vannak a nehezén, hogy ez pár hétig így fog maradni. Valamikor délután felhívom Cilit, aki tanár és már a 12. napján tart – 4 gyermekes édesanya. Beszámol róla, hogy mivel őt nem tudák elkülöníteni, a gyerekek karanténja jó hosszú lesz. Náluk Bálint is elkapta, de enyhébb tünetekkel. Cili végigköhögi a beszélgetést, de állítja, már tök jól van ahhoz képest, ahogy volt.

Vasárnap még értesítek mindenkit, iskolákat, óvodát, bölcsit, különórás tanárokat, elsőként saját csoporttársaimat, akikkel szerdán még egy osztályban ültünk. Később ezért az iskola vezetésétől fejmosást kapok: pánikot keltettem. Nagyon nehezen viselem lelkileg az iskolavezető hozzáállását.

Hétfőn délelőtt súlyos pánikrohammal kezdődik a hét. Engem is meglep, mennyire rosszul vagyok. Miután nagyon későn végre megreggelizem (Robi home office-ban elkezdte a munkahetet, én elkülönítve nem mehetek ki kajáért), jobban leszek, múlik a pánik. Beszélgetek Anyukámmal, és Kiss Évivel telefonon, jobb kedvem lesz és elhiszem, hogy meg fogok gyógyulni…  Közben átélem, hogy aki megbetegszik, még covid-bélyeget is kap, újabb “kedves” levél érkezik az iskolavezetőtől. Még mindig hétfő: felhív az ÁNTSZ. Alaposan kikérdeznek. Kontakt csak onnan érdekli őket, hogy tünet volt, tehát csütörtök délelőtt óta. Az jó, mert pont azóta vagyok itthon.

Kedden mintha érezném a reggeli ízét. Nem az egészet, de valamit már érzek. Ennek az apróságnak nagyon örülök. Párhuzamosan megjön a teszt eredménye: POZITÍV. Meglepődés nincs. A fejem olyan, mintha satuba fogták volna, és néha ráhúznak egy jó erőset. Feküdni jól esik, kifejezetten segít, ha néha belealszom. Megnyugtat, hogy kijött egy index cikk arról, hogy megelőzésben a böjt illetve betegség esetén a paleo-ketogén étrend, amit én is követek, határozottan a gyógyulást segíti elő. Nem csak megnyugtat, hanem reménnyel töl el: hamarosan jobban leszek! Kiülök a csodálatos napsütésben a lépcsőre, ahová odatűz a meleg őszi napsugár. Egy órát töltöm magam D-vitaminnal (szedek is, napi 8000-10000 NE-et, amíg el nem múlik, utána elég lesz kevesebb). Este online megjön a határozat, és online megkapjuk a piros cetlit is. Amit max. fekete-fehérbe tudnánk kinyomtatni de úgysem jön senki ellenőrizni… mindegy, mi betartjuk a karantént piros cetli nélkül is.

Szerdán reggel depibe süllyedek. Nem múlik belőlem ez a dög. Ez a 7. nap és fekszem itt, mint egy darab fa. Semmit nem tudok csinálni, ami értelmes. Képtelen voltam becsatlakozni az online óráinkba, itt feküdtem helyette félig csukott szemmel. Pedig annyit kellene haladnom. Mindegy, ezt most elengedni, ez a feladat. A rendelt kaják szépen érkeznek, a család is segít. Anyukám teljes ebéddel érkezik, csak beadja, be sem engednénk. Keresztanyám meg elautózik Zuglóból, hogy hozzon nekem egy tál mennyei tyúkhúslevest. Piacról Norbi barátunk vásárol be még a hét elején. A gyerekek minden nap 2x kint vannak a kertben, délelőtt és délután. Milyen jó, hogy még nem szereltük le a trambulint télire! Jól kiüvöltözik, kiugrálják magukból a feszültséget.

Szerda este Robi beadja a vacsorát. És ekkor valami furcsa történik. Megcsap a párolt brokkoli és a fokhagyma illata!!!!!!!!!!!!!!!!!! Úgy elsírom magam, hogy vissza kell adnom a tálcát, nem bírom megtartani. Érzem, újra érzem az illatokat, van remény!!!!!!!!!!!!!!!! Robi viccesen elkezdi szagolgatni magát, eddig tartott az aranyélet. Nagyot nevetünk. 

Barátaim és családom tartják bennem a lelket. Cseten, telefonon, levélben. Mindenki, aki szeret, drukkol, imádkozik, aggódik értünk. Rengeteg biztató szót kapok. Kedves képeket a gyerekekről, alkotásaikról. Mindnek nagyon örülök. Zajlik az élet: egy baráti házaspár házat talált – örülök, komámnak sikerült egy nagyon nagy vizsgája – örülök, barátnőm állást talált, ráadásul részben közöm is volt hozzá – örülök!! 

Közben sógornőm (tanár) és az egyik unokatesó is megjárják a Dévai utcát. nekik is ízlelés- és szaglásvesztésük van. Azon nevetgélünk, hogy Viki bekapott egy csokit – de minek. Kár belé, most úgysem érzi. :)))

Sokkal jobb lesz a kedvem, az esti imaaalkalmunkba online becsatlakozom. Ez az első értelmes dolog egy hete, amit tudok csinálni.

8. nap, csütörtök. Reggel fáj a fülem. Csepegtetem, szerencsére van itthon mihez nyúlni “füles gyerek” voltam világ életemben. Azért szólok a dokimnak, aki délutánra ígér valami extra kenőcsöt is a felhőbe. A satuba-fogott-fej-érzés múlik, már csak néha jelentkezik, nem állandóan van. Rengeteget inhaláltam Salvus vízzel, szerintem ez számított. Napi 4x 20 perc szerintem simán megvolt. Éjjel Blanka nagyon köhög. Robi szívja az orrát, rettenetes sírás közepette. Robi sincs a topon. Mára szabit vett ki, így van 4 napunk, hogy összeszedjük magunkat a következő munkahétig. 

Eszter barátunk megérkezik a pékségben leadott rendeléssel. Nem azt adták, amit rendeltünk, mert a tegnap, Gabus által _személyesen_ leadott rendelés elveszett. ??? Péklegények, tényleg olyan hatalmas kérés volt?? Mindegy, ez legyen a legnagyobb bajunk.

A gyerekek a sulis dolgokkal baromira lemaradtak. Nem volt, aki segítsen nekik. Azt hiszem, ez most egy sokadrangú probléma. 

Büszke anyaként könnyes szemmel néztem a bábszínházi előadást, amit Viberre töltöttek fel nekem a napokban létrehozott családi csoportba. Blanka, mint egyetlen fős közönség láthatta élőben a négy bábszínész által előadott vicces produkciót. Olyan aranyos volt az egész, hogy teljesen elolvadtam. A bábszínházi előadás megállt, mikor a közönségnek pisilnie kellett, az egyik bábszínész segített a közönségnek a folyóügyeket elintézni, majd jöhetett a második felvonás. Jó, hogy már egyikük sem baba, jó, hogy Blanka sem szopizik már, jó, hogy a nagyokra már így lehet számítani.  

Eltelt egy hét – mi történt velünk?

Október 22-én, csütörtökön írtam meg a bejegyzés első felét, azóta fordult a világ – ugyanis Robi is kidőlt. Voltak már jelei – napok óta fejfájás, enyhe nátha nála is – hogy elkaphatta, de nagyon tartotta magát, szeretett volna helytállni, ha már én nem tudok. Pénteken azonban reggel nem volt képes felöltözni, maradt pizsamában, és szépen beköltözött az “elkülönítőbe” – mivel az a hálónk. Ugye valódi elkülönítésről innentől kezdve már nem volt sok értelme beszélni, főleg, hogy Berci fiúnk sem érzett már ezen a napon szagokat, ízeket… Pénteken reggel én viszont voltam olyan állapotban, hogy minimális alapszinten el tudjam látni a gyerekeket. Magyarul: a hozott kajákat kiraktam eléjük, majd elpakoltam… A maradék időkben nagyjából feküdtem: kanapén, gyerekszobában, itt-ott, ahol lennem kellett. Még nem voltam jól, de ment a napi rutin egyedül, egészen fektetésig. Valahogy mindig megjött az erő, amihez éppen kellett, általában mindig pont annyi, amennyire éppen szükség volt. Robi ezt a napot és a következőt majdnem végigaludta. A maradék időkben, alvások között, nagy és erős izomfájdalmakról számolt be – ismerős volt minden, amit említett. 

Nálam közben jelentkezett egy új tünet: a rövidtávú memóriám kezdett szétesni. Ezzel párhuzamosan szavak, kifejezések sem jutnak eszembe, valamint írás közben eszméletlen sokat hibázok – kézírás esetén is. Sőt, ami még furább, az elütéseket, hibákat nem veszem észre, csak többedszeri átolvasásra, vagy úgy sem!! Nekem ez egy ijesztő állapot, és csak remélni tudom, hogy a betegség elmúltával ez is elmúlik. Egyfajta kótyagosság is párosul mindehhez, “szét vagyok esve” szoktam mondogatni. Érdekes, hogy erről a tünetről más is mesélt nekem tapasztalatokat. 

Pl. Imola, aki szintén öt gyermek anyukája. Még szeptember elején kapta el az egész család. Imola jelenleg is erről a kótyagosságról, szétesettségről panaszkodik. Valamint elmesélte, hogy a szervezetéből eltűntek már az antitestek!!!!! (Orvos) Tehát eltelt 6 hét, és már nem védett!!!!! Nem lehet sajnos hátradőlni, hiába kaptuk el, nem maradunk védettek.

A segítségek és felajánlások, kedvességek továbbra is érkeztek, érkeznek. Kaptunk frissen a sütőből kiemelt kakaós csigát, máglyarakást, palacsintahalmokat és linzert… Nagyszülők is bevállaltak ismét egy-egy napot ebéd szempontból, ezek hatalmas segítségeket jelentettek. 

Robi szombaton este már a nappaliban ücsörgött és a gyerekekkel játszott valami nyugis játékot. Vasárnap már jött-ment, sőt, apróbb dolgokat megszerelt és rendbetett. Csak csodáltam ezért, bennem még mindig nem volt ugyanis ekkoriban annyi erő, hogy rendet rakjak vagy ruhát hajtogassak. Éppen ezért befogtuk a gyerekeket, és a nagyokkal sokmindent megcsináltatunk, még ha nincs is kedvük hozzá. Most látják, hogy tényleg rászorulunk a segítségükre. 

Ami viszont jó hír, hogy esténként mindketten képesek voltunk már le-leülni a gyerekekkel egy-egy komolyabb társaspartira. Ha már karantén, élvezzük ki legalább az együttlét örömeit! Hatalmas kacagások, óriási partik esténként, és persze amelyik este meccs van: meccsnézés. A kicsik sajnos sokkal több mesét néznek, mint amennyi az én nevelési elveimbe belefér, de hát most ez van, örülünk, hogy túlevickélünk valahogy ezeken a nehéz napokon. 

A javulásunk, gyógyulásunk nem lineáris. Nekem ez is újdonság. Eddig, ha beteg voltam, influenza, arcüreg-gyulladás, kisebb műtétek, stb. mindig az volt, hogy egy mélypont után egyértelműen felfelé vezetett az út. A koronavírusból való lábadozás nem ilyen. Egyik nap ragyogóan érzem magam, akár óvatosan gyógyultnak is mondhatnám az állapotomat, amikor is egyik pillanatról a másikra le kell feküdnöm, és minden erőm elhagy. Nem találkoztam még ilyen folyamattal, és meg kell mondjam, lelkileg igen megterhelő. 

Ami szintén újdonság számomra, hogy a szellemi erőbefektetés teljesen azonos, sőt, szinte nagyobb energiát visz el ezekben a napokban, mint a fizikai. Kedden részt vettem egy online tréningsorozat első alkalmán (3x másfél órás blokkokkal), és a végére úgy lefáradtam a koncentrációtól, hogy alig bírtam kitámolyogni a szobából. Robi ugyanezt mondja: dolgozik, és a munkanapja végére úgy jön ki az itthoni kis irodából, hogy azonnal le kell feküdnie erőt gyűjteni. 

Lebeg a szemünk előtt az őszi szünet záró hétvégéje. Addigra minden karanténkötelezetsségünknek eleget tettünk, sőt, rá is számoltunk. Ha jó idő lesz, szombaton vagy vasárnap elmehetnénk kirándulni. És akkor végre mi is láthatnánk az őszi erdőt, amiről a barátaink oly sok képet küldenek nekünk. És végre arra használnám a blogot, amire való: a barangolásaink dokumentálására. 

Fotó: Klima Eszter

Fotó: Harmath Beáta

Kategóriák:Uncategorized

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s