Ha valaki rákérdezett, hogy mit szeretnék, mikor szülessen a kislányom, először tétovázva, később már határozottan mondtam, hogy ha rajtam múlik, karácsony előtt kibújik! Úgy gondoltam, mindenkinek jobb így: nekem, mert nem kell szoronganom az ünnepek alatt, hogy mikor indul be a folyamat, neki, mert nem karácsonykor lesz a születésnapja, a bábáknak, mert ünnep előtt kipipáljuk a közös munkát, és a családunknak is, hiszen baba lehet a fa alatt. 

Így esett, hogy Blanka kétszer indult el karácsony előtt, de mivel mindkettőt valahol én akartam nagyon, végül akkor született meg, amikor ő akart: 26-án délelőtt. 

Először 16-án szombaton riasztott a belső rendszerem (Robi 15-én dolgozott utoljára, folyamatosan azt mondogattam a kislányunknak, hogy addig NE szülessen meg): enyhe, de rendszeres kontrakciók, befelé fordulás, falási rohamok, hangok kizárása… ezeket már ismertem – hopp, gyerekek nagyszülőkhöz el, mi elkezdtük a készülődést, bábáimmal pedig ment a folyamatos sms váltás. Végül is… jó főpróba volt. Mikor 14.00 körül teljesen leállt a folyamat és el kellett hinnünk, hogy ebből ma mégsem lesz gyerek, Robi elment, hogy elintézze, beszerezze az utolsó simításokhoz szükséges dolgokat – ekkor Blankának még kiságya sem volt például. Egy nagyon szép és nyugis szombatot töltöttünk így együtt, gyerekek nélkül, hála a nagyszülőknek.

Másodjára december 22-én hittük azt, hogy baba lesz: valami elkezdett folyni belőlem. Én azt hittem, magzatvíz. Színtelen volt, és nem sok. Kevés utánpótlás után leállt a folydogálás, majd (miután a gyerekek ismét átmentek nagyizni) a vajúdás is… Judittal, aki az egyik választott bábám volt, végül megállapítottuk, hogy ez az elfolyósodott nyákdugó lehetett, nincs ok az aggodalomra, pihenjek, de ez még nem szülés. Sétáltunk egy hatalmasat kettesben Robival, megnéztük a Terápia harmadik évadának utolsó, záró részeit, majd megbeszéltük, hogy jó, akkor most néhány napig NEM szülünk! Én azt kértem Blankától, hogy 26-án este induljon meg legközelebb, addig ne, mert szeretnénk a testvéreivel és a családdal ünnepelni. 

Eltelt tehát szépen a készülődős 23-a, az ünnepi hangulatú, pásztorjátékos 24-e (a fiúknak nagyon fontos volt, hogy lássuk őket szerepelni a templomban), aztán az ünnepi szentmisés, Kovács családdal karácsonyozós 25-e. Fél kilenckor lelépett a család, amit ezúttal nagyon nem bántam, hiszen rettenetesen el tudtam fáradni a várandósság végére esténként. Gyerekek elaludtak, és én valahogy azt éreztem, hogy nagyon kell most a pihenés! Nagyon! Úgyhogy gyorsan lefeküdtem, és aludtam egy nagyot még éjfél előtt. Ez volt a szerencsém, mert éjfél környékén kontrakciók ébresztettek. De ezúttal úgy voltam vele, hogy háháááá, neeeeem csaptok be fájáskák! Ha komolyak vagytok, úgysem tudok majd tőletek aludni, ha meg nem, akkor mit idegesítsem magam? Feküdtem tehát, és másfél órás rendszertelen fájástevékenység után igyekeztem magam beleengedni az alvásba. Nagyjából fél kettőtől négyig alhattam, amikor is újabb, immáron erősebb fájásokra ébredtem. Ezek már olyan “igazi”, lentről felfelé húzó kontrakciók voltak, jól jött a légzésem figyelése, és bizony hajnaltájt elkezdtem nézni a hullámok hosszát is: 50 mp-nél egyik sem volt rövidebb! Járkáltam, ráültem a nagylabdára, amikor azon ért egy-két összehúzódás, könnyebben elviselhető volt, de más pozíciókat is kipróbáltam. Robit végül fél hétkor ébresztettem, hogy ez most komolynak tűnik, ébredjen, szedje össze magát és aztán lassan a gyerekeket is, mert ma valószínűleg TÉNYLEG BABA LESZ! Fél nyolc magasságában felhívtam Anyukámat, hogy számítson ma is az unokák jelenlétére, sőt, Robi egy órán belül átviszi őket.

Háromnegyed nyolckor, miután az egyik kontrakció közben majdnem összeestem a folyosón állva, mert olyan erős volt, visszahívtuk Anyukámat, hogy nem, Robi már nem tud átmenni a gyerekekkel, jöjjön csak ő értük. Sem én nem mertem volna már egyedül maradni, sem Robi nem mert volna már otthagyni engem. Beültem a kádba, a jó meleg víz nemcsak megnyugtatott, de kissé lassította is a folyamatot, amit ezúttal nagyon nem bántam. 

Telefon Lukács Juditnak. Nem veszi fel… gyanús… mindig fel szokta venni. Robi újra próbálkozott: ekkor elértük, és megtudtuk, hogy egy másik szülésen van! Hmmm, gondoltam, ez kezd izgalmas lenni. Másik bábám, Vass Gabi szerencsére biztosított róla, hogy ő tud jönni, és hozza magával Király Ágit is. Szuper, gondoltam, két vérprofi kezében leszek, egy percig sem aggódtam azon, hogy nem Judit jön, végig benne volt a pakliban, hogy a karácsonyi időpont miatt eleve borul minden, és ugye ott volt még sok kismama a tanfolyamról, aki mind karácsonyra várta a babát… szóval én készültem lélekben, és mindig arra jutottam, hogy bárki is jön az Életfások közül, az nekem tökéletesen jó lesz! 🙂 

Gabi kérdezte telefonon, hogy elmehet-e még Ágiért – aztán Ági szintén felhívott, hogy induljon-e azonnal a Boráros térről, vagy megvárhatja-e Gabit. Én úgy ítéltem meg, hogy a kádban ücsörgés által időt nyertünk, tehát biztosítottam őket arról, hogy nyugodtan jöhetnek együtt. Tényleg éreztem, hogy hol tartunk, ezt a “kegyelmet” már Vilinél is megkaptam: valahogy tudtam, hogy hol van a feje, és éreztem, ahogy egy-egy fájás alatt jön lefelé. Mire Gabiék ideértek hozzánk, már tényleg “szülőhangokat” hallattam – ahogy beléptek, mondták is Robinak, hogy hú, ezek nagyon jó hangok! 

A fürdőben szívhangot néztek, majd beszéltünk pár szót, és mikor látták, hogy Robi jelenléte mekkora segítség számomra, csendben visszavonultak a nappaliba. Nem tudom, mennyi idő telhetett el valójában, de kb. 10-15 perc további kádban vajúdás után Gabiék javaslatára erőt gyűjtöttem, és kiszálltam a vízből, hogy jobban haladjunk. Én is éreztem, hogy a víz visszafog, ami nagyon jól jött a várakozás idején, de azt is éreztem, és a bábák is látták, hogy fáradok. 

A fürdőben szó szerint térdre kényszerítettek a fájások, a kád szélébe kapaszkodva próbáltam túlélni az egyre erősebb hullámokat, és közben persze adtam ki magamból azt a szokásos tehénbőgéshez hasonlatos hangot, ami mindig úgy segít, ha szülök. 🙂 Már pisilni is csak segítséggel tudtam eljutni, és komoly kihívásnak tűnt elkúszni a néhány lépésre található hálónkig. Valahogy csak sikerült! Itt már vártak Gabiék, akik előkészítették a terepet, hogy végül se az ágynak, se a szőnyegnek ne legyen semmi baja. 

Az ágynak támaszkodva négykézláb jöttek a következő hullámok, ezek már olyan mérhetetlenül erősek voltak, hogy szó szerint azt éreztem: a keresztcsontom, a medencém ezt már nem bírja ki, ebbe belehalok. Itt mondogattam is, hogy én ezt nem bírom ki… erre mondták Ágiék, hogy az jó jel, akkor már mindjárt vége, ha ezt érzem (persze tudtam én is a Nandu könyvből, meg érzésre is, hogy hol járunk, de akkor ott tényleg úgy éreztem, hogy nem bírom). Vajúdóolajjal masszírozták, illetve Robinak megmutatták hogyan masszírozza a derekam-keresztcsontom környékét, ez majdnem minden fájás közben nagyon jól esett, egyszer azonban végtelenül rosszul, nem tudom miért, de ekkor jeleztem is, hogy azonnal hagyják abba. Nagyon fáradtnak éreztem magam, és sehogyan sem volt már erőm tartani magam ebben a félig négykézláb, félig támaszkodó helyzetben az ágy szélén.

Ekkor bábáim javasolták, hogy feküdjek fel nyugodtan az ágyra, oldalfekvésbe. Ez jó, sőt megváltó ötletnek tűnt abban a pillanatban, mikor már a saját négy végtagom megtartása is zavart… Kihasználva tehát egy hosszabb fájásszünetet (Nandu könyvében talán a “Pihenj és légy hálás” szakasznak mondanám, ami az én esetemben nagyon rövid volt) segítséggel felfeküdtem a saját ágyunkba. Az oldalt fekvő helyzetben minden végtagomra helyezedő izommunkát el tudtam engedni. Robi is kellett ehhez, aki a bal lábamat megemelte, és folyamatosan mondogatta, hogy engedjem el, ne feszítsem. És amikor ez sikerült, akkor tényleg tudtak jönni az utolsó, elemi erejű kontrakciók. Azt kiabáltam, hogy “szétszakad a derekam”! 

Mondták, hogy már látják a feje búbját. Éreztem, hogy nyomni kell, ekkor lassan, lassan, valahogy végtelennek tűnő idő elteltével még nyomtam, még, még, és Robi másik kezét szorongatva, a párnát harapva kiáltottam, hogy “Húzzátok ki!”, de mondták, hogy nem tudják, mert még csak a feje legtetejét látják… és én még mindig csak toltam lefelé az erőt, úgy éreztem, ebben itt most azonnal meghalok… de nem, nem haltam meg, sokkal inkább Blanka feje született meg ekkor, majd a következő kontrakcióra, ami már gyakorlatilag összefolyt az előzővel, megszületett Ő, teljes testével, és megszűnt azonnal minden fájdalom, és én nagyon, nagyon boldog voltam, hogy itt van Ő, és hogy végre nincs már több összehúzódás, nincs már több elviselhetetlen fájás. 

Megkaptam a csúszós kis testét, a magzatvíztől szörcsögő első lélegzeteit már rajtam vette, és én egyre csak azt mondogattam, hogy “Hát itt vagy, hát megcsináltuk! Szia Blanka, de jó, hogy megjöttél! Már nagyon vártunk!” Csodás pillanatok voltak ezek. Azért kérdezgettem a bábákat, hogy nem baj-e hogy így szörcsög, erre Ági mondta, hogy hát mit csináljon, még csak 3 perces… 🙂 (Később láttam, hogy mindegyik Apgarja 10/10-es lett!)

Ha ott megkérdezik tőlem, hogy mennyi idő telhetett el azóta, hogy megjöttek a bábák, egészen biztosan 2,5 órára tippeltem volna. Ehhez képest Blanka 10.00-kor született, Gabiék 9.00-re értek hozzánk, tehát egyetlen órácskát tartott a vajúdás komolyabb része, csak nekem az erős kontrakciók miatt teljesen megkavarodott az időérzékem, és többnek gondoltam!

Így tehát nagy boldogan kezdte el Robi hívogatni a családtagokat. Ekkor a lepény még meg sem született. Majdnem mindenkit megríkattunk a jóhírrel, de főleg azok a családtagok lepődtek meg nagyon, akik mindössze alig több, mint 12 órája integettek vissza a kapuból az esti búcsúzásnál. Aztán néhány fontos telefon után Robi elvágta az akkor már egyáltalán nem pulzáló, elfehéredett köldökzsinórt, majd vártuk a lepényt, nagy nehezen elindult az is. Fájt egy picit a méhlepény megszülése, sőt, inkább nagyon (ezen igen meglepődtem, mert korábban a lepényi szakasz sosem fájt), de aztán ezen is túljutottunk. Gabi megmutatta a lepény baba oldalát, mama oldalát, Robi le is fotózta az életfás motívumot rajta, de megtartani nem akartuk. Ági hangosan kimondta, hogy világos legyen, és tudatosan, tudat alatt is rögzítsük: a szülés véget ért!

Közben Ági eltűnt adminisztrálni a nappaliba, majd Gabi is visszahúzódott, és mi hármasban ünnepeltük a hálóban az új kis életet azzal, hogy egymással és másokkal osztottuk meg örömünket. Nagy jókedvben teltek ezek az első órák, Blanka közben persze azonnal elkezdett szopizni, és mint minden gyermekem, ő is hatalmas erővel és elszántsággal állt neki, azóta is nagy cicista.

Gabi és Ági az én nagy örömömre nem sokkal dél után el tudtak menni saját családjukhoz karácsonyozni, így az aggodalmam, hogy “beleszülök más karácsonyába” elszállt, mert odaértek a nagy családi ünnepi ebédre mindketten. Juhéjj! Egy másik körülmény is igen kedvezően alakult – tudta ez a kis Blanka, mikor kell jönnie – a mellettünk lévő telken építkeznek, és tudtam, hogy ezek a beszűrődő zajok engem rettenetesen zavarni fognak vajúdás közben. De mivel ünnepnapon szültem, nem volt itt egy árva lélek sem! Juhéjj!

A nyugis első nap végére meghozta Anyukám a gyerekeket. Hogy ők mit csináltak aznap? A terv szerint ment minden, csak épp nélkülünk! Megjöttek az angyalok szüleimhez is, hoztak sok szép ajándékot: könyveket, társasokat. Volt nagyon finom nagycsaládos ebéd, játék az unokatesókkal, x-box-ozás, móka, kacagás. Szinte észre sem vették, hogy nem vagyunk ott. És mire hazaértek, ott szuszogott a kis csomag a kezemben. Nincs is ennél csodásabb folytonosság: előző este még óriási pocakkal, aznap este már babával a kezemben mondtam velük a közös esti imában a hálát… látszik is, milyen természetességgel fogadták ezt a pici lányt, még a legkisebb Vili is semmi mást nem akar, csak puszilgatni Blankát.